Az új, post-Covid közgazdaságtan felé

Absztrakt

A közgazdászok célfüggvényeikkel hagyományosan arra törekednek, hogy a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokkal minél nagyobb outputot, kibocsátást érhessünk el. Az már azonban állítólag nem a közgazdászok feladata, hogy megkérdezzék, milyen összetételű kibocsátást kellene előállítani, vagy hogy egyáltalán miért kellene minél gyorsabban állandóan növelni ezt? Az externális hatások, vagyis a termelés távolabbi, külső hatásai sem igazán lényegesek a közgazdászok, különösképpen a vállalati gazdaságtan művelői számára. Az elmúlt fél évszázadban a Föld túlnépesedett: ha a népesség egésze annyit fogyasztana, mint amennyi a fejlett országok egy főre eső fogyasztása, akkor globális szinten a kibocsátás környezetvédelmi szempontból kezelhetetlen szintre nőne.
Sok biológus már jóval a koronavírus-járvány előtt megkongatta a vészharangokat a tekintetben, hogy a világméretű túlnépesedés, a túlzott városiasodás, a globális felmelegedés nem várt következményei, a korlátlan globalizáció és a transznacionális vállalatok tevékenysége, a természeti erőforrások árának figyelmen kívül hagyása, a korábbinál sokkal gyorsabban bővülő termelőtevékenység együttesen olyan globális katasztrófákhoz vezethetnek, amelyek alapjaiban rendíthetik meg, vagy akár el is törölhetik az emberi civilizációt. A Covid-járvány idején többen megismételték ezeket a borús jóslatokat. Cikkünkben olyan fenntartható megoldásokat igyekszünk javasolni, amelyek révén elkerülhetők lennének az emberiség legsötétebb kilátásai.