„A legközelebbi ünnepnapra” várva. Királykérdés Magyarországon és Ausztriában, 1922–1938

Absztrakt

A magyar és osztrák legitimista mozgalom politikai vezetői és a legitimista gondolat hirdetői úgy vélték, hogy az egykori dunai Monarchia valamilyen formában történő feltámasztásával, a legitimnek tekintett Habsburg-dinasztia szükséges és – a nagyhatalmak és a kisantant államainak diplomáciai meggyőzésével – lehetséges visszatérésével visszaállítható és egyben meg is reformálható az integer Magyarország. A létrejövő alkotmányos „szociális népkirályság” meggyőződésük szerint a társadalmi-gazdasági válságból való kilábalás, a Duna-völgyi népek megbékélésének, illetve a germán és a szláv expanzió feltartóztatásának esélyét is kínálta volna.
    Úgy képzelték – bár a tartós politikai ellenszél miatt nem mindig vállalták fel őszintén –, hogy Európa békéje és a térség reorganizációja érdekében történelmi hivatásuk az Osztrák–Magyar helyébe lépő Magyar–Osztrák Monarchia feltámasztása. Részben a Monarchia külügyi apparátusában edződött stratégáik azonban az unortodox külpolitikai és jogfolytonossági elméletek gyártásában és a színfalak mögötti tárgyalásokban bizonyultak erősnek, a gyakorlati politika határozott formálására kínálkozó lehetőségekkel – a kísértetiesen hasonlító jelszavak és szófordulatok ellenére – sem a húszas évek elejének Magyarországán, sem a harmincas évek közepének Ausztriájában nem tudtak élni.
    Ifj. Andrássy Gyula, Apponyi Albert, Zichy János, Károlyi József, Sigray Antal, illetve Gratz Gusztáv, Pethő Sándor és Lajos Iván (valóban) szürke eminenciásoknak bizonyultak. Ilyen módon a Horthy-korszaknak csupán a valóság és a fikció határán mozgó alternatívája lehetett „a hitek, a remények, a jog és a becsület” legitimista politikája, amely „európaibb pályát jelenthetett volna az országnak”.