Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában

Abstract

2015. július 14-én az E3+3 (más néven a P5+1, azaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína – és Németország) képviseletében Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, valamint Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter bejelentette, hogy megszületett az átfogó megállapodás az iráni nukleáris programról.

Az iráni nukleáris tárgyalások 2002 óta több hullámban zajlottak, azonban 2012-től új tárgyalási szakasz vette kezdetét (Isztambul, Moszkva, Almati, Isztambul, Genf és Bécs), aminek az oka részben az egyre szigorúbb iráni szankciók kiszabása, részben a térség „arab tavaszként” hivatkozott átalakulása volt. Ennek eredményeként 2013. november 24-én megszületett az úgynevezett átmeneti megállapodás, majd két lépcsőben, néhány napos késéssel – 2015. március 31. helyett április 2., illetve 2015. június 30. helyett július 14. − bejelentették az átfogó megállapodás aláírását.

Miközben az amerikai Kongresszusnak 60 napja van a megállapodás jóváhagyására vagy elutasítására, az ENSZ Biztonsági Tanácsa már egyhangúlag jóváhagyta azt. Az amerikai törvényhozóknak és a közvéleménynek egyelőre a médiában és a közösségi oldalakon keresztül zajló vitája mellett − ha jóval kisebb mértékben is, de − üzengetnek az iráni politikusok is. Ezzel párhuzamosan rég nem látott versenyfutás indult az évekig elzárt iráni piac megszerzéséért, amelyben az amerikai vállalatok egyelőre nem vehetnek részt.

A térség vezető államai nyilvánvaló politikai és biztonságpolitikai aggályaik mentén döntenek a megállapodás elfogadása vagy támogatása mellett (Törökország, illetve a GCC államai) vagy ellen (Izrael).

Jelen tanulmány arra keresi a választ, hogy a szerződés aláírói (az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az Európai Unió), valamint Irán és a térség szereplői (Izrael, Törökország és az Öböl Menti Együttműködés Tanácsának, a GCC-nek az országai, Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek és Omán) hogyan értékelik a megállapodást, illetve milyen stratégiai érdekek jelentkeznek a megállapodás következtében. Az elemzés kitér arra is, hogy a megállapodás milyen eltolódásokat eredményez(het) az egyes szereplők belső dinamikájában, illetve a nemzetközi és regionális egyensúlyokban.