Az indiai biztonságpolitika a hidegháború után

Absztrakt

1971. augusztus 9-én, a Banglades függetlenségét eredményező fegyveres konfliktus és a szovjet−indiai barátsági szerződés megkötésének „háttérzaja” mellett Henry Kissinger amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó megbeszélést folytatott a washingtoni indiai nagykövettel, Lakshmí Kant Dzsával. Találkozójuk során hangot adott máig gyakran idézett nézetének, miszerint – szemben a legfeljebb regionális hatalmi szerepre alkalmas Pakisztánnal − India „potenciális világhatalom”. Noha Kissinger elméletileg valóban számolt Indiával mint egy majdani multipoláris nemzetközi rendszer egyik pólusával, az adott történelmi pillanatban gesztusa leginkább a Szovjetuniótól való viszonylagos távolságtartásra akarta ösztönözni Dél-Ázsia vezető államát. A bipoláris korszak lezárulta óta eltelt negyedszázad során azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy a kissingeri jóslat valósággá válik, és napjaink stratégiai elemzői már az ázsiai térség második számú hatalmaként tekintenek Indiára, míg a jövő globális erőviszonyaira vonatkozó prognózisok a 21. század második felére (a Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok után) a harmadik legjelentősebb tényező szerepébe várják a „brit korona egykori ékkövét”. Mindez önmagában is igazolja az indiai kül- és biztonságpolitika iránt megerősödő tudományos érdeklődést. E kötelező megállapításokon túl azonban azt is látnunk kell, hogy India „emelkedése” a maga szükségszerűsége mellett is ellentmondásokkal terhelt folyamat, melyet a biztonságpolitika terrénumán belül az örökölt stratégiai kultúra, a környezet és az indiai állam hagyományos, ma is ható gyengeségei határoznak meg. Tanulmányom az alábbiakban e biztonságpolitika alapjait, sajátosságait és lehetséges jövőbeli kihívásait elemzi.