Az emberi jogok mint politikai doktrína a lelkiismereti szabadság példáján

Absztrakt

Ebben a tanulmányban amellett érvelek, hogy az emberi jogok doktrínája lényegileg politikai, nem pedig erkölcsi vagy filozófiai természetű. Miután bevezetem a politikai doktrína fogalmát, néhány klasszikus szerzőt idézek, Locke-tól Burke-ig, Vitoriától Paine-ig, Milltől Stephenig, hogy bemutassam, miként alakult ki a doktrína a maga sajátos politikai kontextusában. Amellett is érvelek, hogy bár a 19. században a Katolikus Egyházat  tartották a lelkiismereti szabadság (értelemszerűen az egyik legalapvetőbb jog) legádázabb ellenfelének, az Egyház teológiai hagyománya valójában ambivalens volt. A lelkiismereti szabadságot természetes adottságként kezelte, de az emberi természet megrontottságának jól ismert teológiai argumentuma miatt bizalmatlanul tekintett ennek az adottságnak a jogként való körülbástyázására. Ezzel azonban a doktrína politikai jellegét erősítette meg. Azt is bemutatom, hogy ezt a ’jogot’ a kezdetektől fogva bizonyos (többnyire Egyházon belüli) intézmények (egyetemek, jogi eljárások) formalizálták. A nyugati világ masszív demokratizálódása során ezeknek a jogoknak az egyének váltak az intézményi formáivá. Ezt igazolja, hogy az egyének leírása során számos politikai fogalmat használunk (szuverenitás, önrendelkezés, önkormányzás). Az emberjogi, jogvédő mozgalmak és szervezetek jelentős politikai ereje a mögöttük fölépített ideológiai elkötelezettségek politikai jellegét szintén megerősíti. Így az emberi jogok megalapozására és megvédésére tett erkölcsi és filozófiai erőfeszítések ellenére ezek a  jogok a maguk politikai eredete és mai szerepe miatt politikai doktrínának nevezhetők.